Minden elem adott hozzá, hogy a Brexit évek hónapok óta a sajtó kiemelt témája legyen. Nagy-Britannia és Európa sorsát évtizedekre meghatározó esemény, szoros népszavazás döntött róla, de valójában senki nem tudja megbecsülni a társadalmi és gazdasági következményeit. A kilépés módjáról a brit parlament hosszú ideje nem tud megegyezni, melynek eredménye egy szappanopera, öltönyben ordibáló színes karakterekkel. Közülük is nyár óta a legérdekesebb és egyben legkomikusabb figura a főszereplő: Boris Johnson, jelenlegi miniszterelnök. 

A Brexit a filmesek érdeklődését is felkeltette, mivel a világ közönsége számára ismerős körülmények ellenére sokan, és az ügy húzódásával egyre többször, tesszük fel a kérdést: ez az egész, hogy jutott idáig? Na ez az, amire a film nem ad választ, nincs amolyan “Aha” pillanat. Ami viszont van, az egy izgalmas politikai dráma, ami betekintést nyújt a maradás- és kilépéspárti kampánycsapatok küzdelmébe, bemutatva a dráma kulcsszereplőit.

A film a népszavazás bejelentésétől a szavazás napjáig tartó időszakról szól, a reflektorfényt érthető módon a kilépéspárti “Leave” kampányra irányítva. (Ha a maradáspártiak győznek valószínűleg nem születik meg az alkotás). A történet kulcsszereplője a “Leave” oldal győzelmének kovácsolója Dominic Cummings, egy meg nem értett zseni, aki megkapja végre a lehetőséget a bizonyításra, hogy esélytelenként és látszólag kevés forrással legyőzze a “Remain” kampányt, az “Establishment”-et, ami mellett a képviselők nagyobb része és a választást frissen megnyerő miniszterelnök, David Cameron áll. Innen nézve a történet egy politikai színtéren játszódó klasszikus Dávid-Góliát harc, egy karizmatikus hadvezérrel, akiben kevesen hisznek és a saját oldalán is győznie kell először, hogy a végén az ellenséget is legyőzze. Ennek megfelelően, ha nem a Brexitről lenne szó, hanem egy kitalált hollywoodi történetről, olyasmi címet képzelnék el neki, hogy “Dominic mindenki ellen”. Cummings-ot Benedict Cumberbatch játssza, aki a BBC Sherlock sorozatában már dolgozott együtt a rendező Toby Haynes-szel. Cumberbatch egy karakteres egyéniséget prezentál élete legnehezebb és valószínűleg legfontosabb időszakában. Átélhetővé teszi a főhős helyzetét, érzelmeit, ami már csak azért is kihívás, mert Cummings-ot egyszerre mutatja makacs, forrófejű őrültnek, és megértésre nyitott, elfogadó, és a történteket távolról is szemlélni képes embernek. Cumberbatch alaposságára jellemző, hogy egy hosszú estét töltött Cummings-szal a forgatás előtt, tanulmányozta gesztusait, akcentusát, tartását és az ő elbeszélését is meghallgatta a történtekről, hogy minél jobban tudjon vele azonosulni.  

A történetre visszatérve, Cummings elsőre vonakodik a feladattól és nem hisz benne, hogy szabad kezet kaphat, de kisebb győzködés hatására elvállalja élete legnagyobb kihívását. A saját oldalán meg kell küzdenie a kampányt vezető igazgatótanáccsal, ami idősebb “Leave” párti képviselőkből áll, illetve a “Leave” oldal szélsőjobboldalát képviselő politikusokkal és pénzemberekkel, akik maguknak akarják az irányítást. A túloldalon pedig ott áll David Cameron frissen választást nyert kampánycsapata. Cummings miután felülkerekedik a látszólag impotens belső ellenzékén, azóta sokkal szélesebb körben elterjedt, de visszanézve elképesztő módon akkor még kevéssé használt új irányokat hoz be a politikai kampányolásba. Alacsony valóságtartalommal rendelkező érzelmekre alapozó egyszerű üzeneteket, melyeket elsősorban a közösségi médiában személyre szabottan juttat el célközönségéhez.

Eközben a “Remain” kampány a klasszikus bevált módszereire alapoz és nem tudja, hogyan oldja meg a feladott leckét, látszólag nem tud elszakadni eddigi fő fegyverétől, a szakértői tudáson alapuló, száraz, de magasabb valóságtartalmú üzenetektől. Ez a film egyik emlékezetes jelenetében csúcsosodik ki, amikor is a “Remain” kampány vezetője a sötétített üvegen túlról figyeli a fókuszcsoportos kutatást, de az eredményt nem bírja elviselni és beront a terembe, hogy maga próbálja átadni azt az üzenetet, amire már egyszerűen nem fogékonyak az emberek.

Az alkotók üzenetüket Dávid és Góliát, a két kampányvezető, véletlen összetalálkozása alkalmával próbáljak közvetíteni, amikor már felborulni látszanak az erőviszonyok. (A találkozó összehozása picit esetlen: nehéz elképzelni, hogy a két személy véletlenül összefusson a londoni metróban…). A talán túl szájbarágós moralizálás során Cummings-ot azzal vádolja elkeseredett ellenfele, hogy egy olyan vihart indított el, aminek nem látszik a vége. A politikai párbeszéd már nem fog tudni visszatérni a szakmai programok, érvek és ellenérvek szintjére, csak az marad, hogy ki tud hangosabban kiabálni a közönség számára érthetőbb üzeneteket.

Nehezen elképzelhető és a karakteréből nem következő fordulat, hogy Cummings látszólag megbánást mutat a történtekkel szemben. Ez talán filmen elképzelhető, de a valóságban nehezebb, különösen ilyen sebességgel. Cummings egyébként a való életben július óta Boris Johnson miniszterelnök speciális politikai tanácsadója...

Ezzel együtt is, sikerült az alkotóknak egy rendkívül bonyolult történetből, melynek a néző előre tudja a végét, egy izgalmas politikai drámát létrehozni, melyen nagyot dob Cumberbatch alakítása. Akik a műfajt kedvelik, nem fognak csalódni.

A film itt érhető el:

https://videa.hu/videok/film-animacio/brexit-haboruban-mindent-szabad-2019-drama-tortenelmi-eletrajzi-66HFaMsq4ARcWhe7

Operation Matterhorn: elsőre gondolhatnánk, hogy a Svájcban található festői Matterhorn hegységről - mely nem mellesleg a kontinens legnagyobbjai között van - elnevezett akció egy háború nevezetes hadműveletét, esetleg hősies mentőakcióját takarja. Ez valamennyire így is van, hiszen 1944-ben az amerikaiak ilyen nevű akció keretében bombáztak Japán pozíciókat Kínában és Indiában.

A Matterhorn, Svájc

De a hírekbe nem ezért került be újra a Matterhorn művelet. A brit kormány így nevezi akcióját, mely keretében 150 000 pórul járt brit turistát juttat haza, akik a Thomas Cook utazási iroda csődje miatt rekedtek külföldön. A művelet költségeit 100 millió fontra becsülik.

A helyileg illetékes svájci turisztikai iroda kérdőre is vonta a briteket, hogy miért is kell egy kedvelt turisztikai célpontról elnevezni a háború utáni Nagy-Britannia legnagyobb szabású mentőakcióját. Megjegyezték azt is, hogy a “Matterhorn” védett márka, de a britek szívét ez sem melengette meg túlzottan, nem kommentálták a kérdést.

A Thomas Cook, Európa legrégibb és legnagyobb, tőzsdén jegyzett, utazási társasága (volt), kevés ponton hozható Svájccal egyértelmű összefüggésbe. Az egyik ilyen, hogy vezetője 5 éve a svájci Peter Fankhauser, aki ez idő alatt kb. 8,3 millió fontnyi juttatást kapott, melynek majdnem fele bónusz volt. A teljes menedzsmentet együttesen ebben az időszakban, mely a társaság csődjét eredményezte, több, mint 20 millió fonttal honorálták. 

A Thomas Cook egy repülőgépe

Nyilván összetett, hogy mi okozza egy ekkora társaság csődjét, és annak vezetője egyszemélyben mekkora felelősséggel bír. Ugyanakkor néhány alapvető, és innen megmagyarázhatatlan kérdés felmerül:

A turizmus világszerte gyorsan növekvő ágazat. Amikor azok a beszédtémák, hogy a túlzott turizmus tönkreteszi a kiemelt célpontokat, és a repülőutak növekvő száma egyre jobban terheli a környezetet, akkor hogyan tud egy sok százezer turistát megmozgató, világhíres brand csődbe menni. Persze, az egyértelmű válasz, hogy a klasszikus turista szervező iparágnak leáldozóban van és a Thomas Cook történelmileg erre fókuszált. Ez egy új fejlemény? A booking.com-ot 1996-ban alapították, az airbnb-t 2008-ban. Nem lehetett volna a társaságot az iparág olyan szegmenseire fókuszálni, ahol visszafordíthatatlan növekedés van, mint ahogy azt a saját hotelek terén próbálták is?

Fankhauser számlájára írják, hogy a érkezése utáni első években profitábilissá tette a céget, olyannyira, hogy 2016-ban és 2017-ben osztalékot is fizetett nyereségéből a befektetők számára. Nem lett volna célszerű a forrásokat inkább tartalékolni, ha a társaság pénzügyi helyzete az előző években nem volt túl stabil?

A társaság a 2018-as rosszul sikerült év miatt került idén ekkora bajba. A tavalyi év rossz eredményének fő okai között említik a rekordmeleg nyarat, melynek okán a britek inkább otthon nyaraltak, és a Brexit miatt a font árfolyamának instabilitását. A Brexit népszavazás 2016-ban volt, és azóta elég nagy a bizonytalanság a témában. Az időjárási szélsőségeken pedig túlzottan egy ideje már azért nem lepődünk meg. Nem lehetett volna ezekhez a kockázatokhoz jobban alkalmazkodni?

Peter Fankhauser, CEO, Thomas Cook, 2015-2019

A teljes történethez az is hozzátartozik, hogy a lejtőn lefelé a cég, már a jelenlegi vezetés ideje előtt tett egy nagy lépést, amikor 2007-ben legnagyobb helyi riválisával, a Mytravel Group-pal, egy nem túl jól sikerült tranzakció keretében egyesült, átvéve annak adósságait.

Mindenesetre, hogy a britek Fankhauser miatt adták-e a Matterhorn nevet az akciónak, vagy sem, már valószínűleg nem tudjuk meg.

Hab még a kapitalista tortán, hogy több befektető cég, akik a tőzsdén a Thomas Cook árfolyamának esésére fogadtak, becslések szerint 200 millió font felett kerestek az ügyleten.

(via Guardian, The Sun, Handelszeitung)

“Nyelvében él a nemzet.” - mondta egykoron, de ki is? Ez az ami, nem teljesen biztos, de a legvalószínűbb, hogy Széchenyitől, Kölcseytől, vagy Egressy Gábortól származik az idézet. Ami viszont biztos, hogy a nyelv, első számú kifejezőeszközként, meghatározója az adott nemzetnek és népcsoportnak, amellyel állandó kölcsönhatásban változik.

Ezt az izgalmas kölcsönhatást nemzet és nyelv között, mi máson lehetne szebben tetten érni, mint azon, hogyan fejezik ki egyes nyelveken az emberi létünket egyik legalapvetőbb módon meghatározó tevékenységet, a szexualitást. 

A németek, egyebek mellett, ezt is szavakba tudják foglalni a rájuk jellemzőnek gondolt hatékonysággal és érzelemmentes precizitással. Ékes példája ennek a “Verkehr haben”, azaz valakivel “forgalom van”, vagy “forgalmam van” kifejezés. A “Verkehr” már a rövidített verzió, eredetiben ez úgy hangzik, hogy “Geschlechtsverkehr” - csodálatos az a lágyság amit az “sch” és “chtsv”, kölcsönöz a kifejezésnek, ami szó szerinti fordításban annyit tesz, hogy “Nemi forgalom”. Arrafelé a madarakat (németül “Vogel”) is sokat tanulmányozhatták feltehetően, amiből születhetett az a kedvesebb kifejezés, hogy “vögeln”, amit ma már messze nem csupán a madarak szaporodására használnak.

A műfaj királyai nem meglepő módon a franciák. A szexelésre használt egyik, franciásan könnyed, érzelmes és mégis sokatmondó, kifejezésük a “s’envoyer en l’air” - “magunkat/egymást az égbe feldobni”. Egy másik mód a tevékenység kifejezésére pedig a “faire un partie des jambes en l’air” - szó szerinti fordításban “egy lábak a levegőbe ülést tartsunk”. A felfokozott vágyakkal rendelkező hölgyeket pedig olyan csodálatosan is tudják jellemezni, hogy “avoir la moule qui baille” - “kinyíló kagylója van”.

Amíg a franciák az égbe dobják egymást az olaszok nemes egyszerűséggel csak felsepernek. A “scopare” szó annyit jelent “seperni”, de ha rákeres az ember elsősorban nem ilyen jellegű jelentéssel fog találkozni. Emellett amikor a szerelem testi jelleget ölt azt a “chiavare” kifejezéssel is jelölik, ami annyit tesz “kulcsot használni” -  nem (csak) az illető szívéhez.

A spanyol kultúrának (is) fontos része a gasztronómia, mely ugyancsak alkalmas ezen tevékenység leírására. Ennek, formája miatt, kitűnő alanya az egyre elterjedtebb édességük a Churros. A “mojar el churro” annyit jelent “belemártani a sütit”, melyet többek között a kávéba, vagy a forrócsokiba is lehet. Spanyolországban az éghajlati körülmények lehetővé teszik, hogy sokat legyenek az emberek a szabadban, ezért is lehetséges valakit “bevinni a kertbe” - “ilevarse a alguien al huerto”.

A gasztronómiai hasonlat a kínai/taiwani szlengben is megjelent, csak ott nem a Churros a vágyak netovábbja, hanem mi más, mint a pirított rizs. A “chǎofàn” ugyan szó szerint ezt jelenti, de a szexelés leírására is használatos. A “gāocháo” pedig annyit tesz, hogy “dagály”, ami egy bizonyos pont elérésére utal.

Az angolban egy egyre elterjedtebb általános kifejezés a “Netflix and chill” - ez a “gyere át és megmutatom a bélyeggyűjteményem” mai változata. Ugyanakkor az angolszász világban az univerzális megfogalmazások mellett léteznek adott nemzetekre jellemző szófordulatok is. Egy brit kifejezés a szexre a “bump uglies” - “csúnyák ütköztetése”, ami nem nagyon szorul magyarázatra. Az amerikaiak eggyel magasztosabbak, grandiózusabbak és lévén, hogy elég sok zászlóval találkozik az ember, hódol a “ride the flagpole”, vagyis “zászlórúd meglovaglása” kifejezés. Az ausztráloknál a “rooting” jelent szexelést, amit viszont a briteknél, vagy Amerikában leginkább egy sportcsapatnak való drukkolásra használnak. Vigyázni kell, hol mit használ az ember.

És akkor mit szóljunk mi magyarok? 

A magyar nyelv ezen a téren is rendkívül gazdag és fantáziadús. Léteznek a hivatalosabb jellegű megfogalmazások, mint a  “közösülés”, vagy “aktus”. Van rengeteg trágár kifejezés, b-vel és mindenféle egyéb betűvel kezdve. Szerencsére költőibb kifejezéseink is vannak, mint a “légyott” (nehogy lemaradj!), “együttlét”, vagy a “magáéve tesz”. És vannak humoros/aranyos megfogalmazások: “hancúrozás”, “huncutkodás”, “kettyentés”, vagy a “beküldi a macit a málnásba”, amely a szerkesztők dicséretére ebbe a diák szinonima szótárba is bekerült, többek között a döccint kifejezés mellett. 

És hálistennek a nyelvújítás nem pihen meg egy pillanatra sem, és születnek továbbra is olyan találó (vagy mégsem?) kifejezések, mint a “kekszelés”, “izélés”, vagy a “szabadban hallgatni, ahogy nő a fű”.

A 2019-2020-as szezonban újoncot avatott a Bundesliga: az 1. FC Union Berlin története során először jutott fel a német futball első osztályába. A bajnokság első fordulójában az RB Leipzigot fogadták vendégül stadionjukban, az Alte Försterei-ban. A Leipzig topcsapatként egész más dimenzióban focizik, ennek megfelelően 4-0-re verte az újoncot, aki tudósítások szerint még  olcsón megúszta ezzel az eredménnyel. Ebben még semmi meglepő nincs, abban sokkal inkább, hogy aki belenéz a meccs után készült szurkolói videókba azt látja, hogy a lefújás után is még teltházas stadion énekelve és tapsolva élteti vesztes csapatát - itt nem indult senki haza 10 perccel a vége előtt 0-3-nál. Aki járt már bajnoki meccsen bárhol a világon, az tudja, hogy ez mennyire egyedi jelenség, és ha elő is fordul, hogy egy győztes bajnoki meccs után hosszan élteti a csapatot a szurkolói keménymag, az a keménymag általában messze nem az összes szurkolót jelenti. 

 Az Alte Försterei, forrás: https://www.fc-union-berlin.de

Az Union abban különbözik, hogy itt nincs keménymag, itt mindenki törzsszurkoló, a teljes szurkolótábor egy nagy család, ahol mindenki életében kiemelt helyet foglal el az egyesület és évtizedek óta együtt építik ezt az összetartó közösséget. Ez a család mostanra akkora lett, hogy nem fér már be a stadionba. Idén augusztusban 30 000 tagja van az egyesületnek, több, mint 5 000-en a májusi feljutás óta csatlakoztak, a stadion viszont egyelőre csak 22 012 férőhelyes. 

A közösség növekedésével az összertartás nem látszik csökkenni, sőt! Számos történet van, amire a klub és a szurkolók büszkék lehetnek. Ezek közül is kiemelkedik a 2004-es “Bluten für Union” - “Vérünket az Union-ért” kampány.  2004 májusában a Német Labdarúgó Szövetség úgy döntött, hogy a profi klubokat akkor engedi elindulni a bajnokságban, ha megfelelő mértékű pénzügyi tartalékkal rendelkeznek. Az Union nem rendelkezett a harmadosztályban az induláshoz szükséges 1,46 millió euróval, melyet a nyár során kellett összegyűjteni. A kampányban szurkolókat arra kértek, hogy menjenek el vért adni, és az azért járó honoráriumot a klubnak ajánlják fel. Emellett az akcióhoz kapcsolódóan ajándéktárgyakat árultak, illetve rendezvényeket is szerveztek, amivel a szurkolók támogatni tudták a klubot. Mondani sem kell az összeg természetesen összejött és a csapat megmenekült attól, hogy pénzhiány miatt visszasorolják a negyedosztályba.

Az Union-nak otthont adó Alte Försterei stadionnak különleges hangulata van, mely abból is adódik, hogy a 22 012 férőhelyből mindössze 3 617 az ülőhely, a többi pedig állóhely, elvégre állva sokkal jobban lehet szurkolni és énekelni. Ez cseppet sem teszi könnyebbé, hogy jegyhez lehessen jutni a hazai mérkőzésekre. A stadion 2009-re nagyon rossz állapotba került, és valószínűsíthető volt, hogy előbb-utóbb a német hatóságok biztonsági okokból nem fogják tovább engedélyezni a működését. A renoválásra sem a klubnak sem Berlin városának nem volt pénze, az illetékes önkormányzat végül 600 ezer euróval tudta támogatni a fejlesztést. Ekkor a klub ismét a szurkolók segítségét kérte, akik sajátkezűleg újították fel a stadiont. Egy éven át, összesen több, mint 2000-en dolgoztak az építkezésen ingyen, szabadidejüket áldozva a klubért. Amikor egy interjúban az egyik önkéntest kérdezték, hogy miért segített a felújításban, csodálkozva a kérdésen csak annyit válaszolt: “Hát ez tök egyértelmű, aki egyszer Union drukker az örökre Union drukker”. Azt is hozzátette, hogy számára ez nem munka, hanem inkább egy őrült hobbi. A szurkolók összesen 40 000 munkaórát tettek a felújításba, napi kb. 20-90 önkéntes dolgozott, esőben és hóban is folytak a munkálatok, a két ünnep között is dolgoztak. Együtt dolgozott az orvos, a szobafestő és az akadémikus, a nehezebb munkákat nagyrészt férfiak végezték, de nők is csatlakoztak, akik például a kerítéseket festették. Az összetartást jól jellemzi, hogy az egyik nehezebb munkaszakaszban 15 órát dolgoztak az esőben az önkéntesek, amikor a munka elvégzését követően este 10-kor megjelent a klubelnök egy láda sörrel. 

Részlet az “Eisern Vereint - az Alte Försterei építői” c. 2017-es dokumentumfilmből 

Az ehhez hasonló gesztusok is mutatják, hogy a klubvezetés is együtt él a szurkolókkal, máshogy nem is működne. Értik, hogy az Union ezt a közösséget jelenti, melynek egyik alapköve a Berlinre is nagyon jellemző szolidaritás. Az ez iránti elköteleződését mutatta meg a klub 2015 elején, amikor egyik játékosuknál, az akkor 34 éves Benjamin Köhler-nél, daganatos betegséget diagnosztizáltak. Erre reagálva, a klub a játékos év végén lejáró szerződését egy évvel meghosszabbította, ezzel időt biztosítva számára a gyógyulásra. A betegsége bejelentését követő bajnoki mérkőzésen Köhler a lelátón foglalt helyet, amikor a 7. percben a bíró megállította a meccset és csapattársai a lelátó elé álltak egyen fehér pólót viselve Köhler mezszámával, a hetessel, és azzal a felirattal, hogy “Együtt harcolunk”. Eközben a szurkolók “Benny harcolj és gyere vissza!” feliratú transzparenst tartottak fel. Köhler picit több, mint egy évvel később visszatért a pályára az Union színeiben.

Forrás: sport1.de

A szurkolók a klubot érintő fontosabb témákban is hallatják hangjukat, idén nyáron már másodszor fordult elő pár év alatt, hogy az egyébként nem túl tehetős klub aktuális mezszponzora ellen foglalnak állást. A 2019/2020-as szezonban a csapat főszponzora az Aroundtown ingatlanfejlesztő cég lett, mely erős tiltakozást váltott ki, twitteren “#notmyhauptsponsor” - nem az én főszponzorom - hashtag alatt fejezték ki a szurkolók véleményüket. Berlinben (is) fontos téma az ingatlan bérleti díjak áremelkedése, és a helyiek szemében az ezen pénzt kereső ingatlantulajdonos nagyvállalatok igazi ellenségnek számítanak, ezért is szavazott 75% arra egy online szavazáson, hogy az Aroundtown nem méltó szponzor az Unionhoz. A vezetés egyelőre még nem reagált a tiltakozásra. Nem úgy, mint 2009-ben, amikor a csapat főszponzora az ISP nevű konszern lett. A vállalat felügyelőbizottsági elnökéről nem sokkal a szezon kezdete előtt a Spiegel kiderítette, hogy a 80-as években a Stasi-nál (Keletnémet állambiztonsági szervezet) tevékenykedett. Az Union ezt követően a szurkolók tiltakozására felbontotta a szponzori szerződést ezáltal 10 millió euróról lemondva.

A Stasi múlt már csak azért is volt perdöntő, mert az Union szurkolók ősellensége az NDK időkben a BFC Dynamo volt, a Stasi favorizált berlini csapata. A Dynamo volt az élcsapat, ahova folyamatosan vitték a legjobb NDK-s játékosokat. Míg az Union amolyan munkáscsapatként alakult 1966-ban, és a keletnémet időkben a csendes ellenállók csapata volt, melyet megtűrt az államvezetés, lehetőleg úgy intézve, hogy nagyon ne lehessen sikeres. Egy akkoriban megjelent karikatúrában úgy fogalmazták meg a csapat államhoz való viszonyát, hogy “Nem minden Union drukker az állam ellensége, de mindenki aki az állam ellensége, az Union drukker”. Egy-egy szabadrúgásnál, pedig a szurkolók azt skandálták, hogy “Die Mauer muss weg!” - “Le a fallal!”. A fal azóta leomlott, így a szurkolók ma már a szabadrúgásoknál mást skandálnak, például nemrégiben egy meccsen az egyesület egykori kultikus csatárához Torsten Mattuschka-hoz írt dalt, aki nem mellesleg már több, mint 5 éve nem játszik a klubnál. Az ő szabadrúgás góljával nyert korábban derbit a csapat a berlini rivális, a Hertha ellen, mellyel örökre beírta magát a Klub történetébe.

Az Union szurkolók nem csak focira gyűlnek össze az Alte Försterei-ban. 2003-ban történt, hogy 89 fanatikus karácsony előtt félig illegálisan találkozott a stadionban forraltborozni és sütizni, ezzel elindítva egy hagyományt. A résztvevők száma azóta folyamatosan gyarapodott, 2015-ben már 28 000-en gyűltek össze december 23-án gyertyát tartva karácsonyi dalokat énekelni. 

Forrás: 1.FC Union Berlin - twitter

Mozgás, közösség, szolidaritás - ez az Union, és az bennük a kivételes, hogy ebben a méretben tudják megmutatni a nyilvánvalót, amit valahol mélyen vagy sem, de mi is tudunk, hogy a sportnak erről kell szólnia, legyen az egy röplabda iskolakupa Pécsen, vagy felnőtt labdarúgás a német első osztályban.

Források:

Abban a szerencsés helyzetben vagyok gyerekkorom óta, hogy a rendszeres húsfogyasztás része a mindennapjaimnak és számos pozitív emléket és érzést társítok húsételek fogyasztásához, legyen az a vasárnapi rántottcsirke, vagy bolognai spaghetti, hogy csak a leggyakrabban fogyasztottakról beszéljek. Most mégis a húsfogyasztás csökkentése mellett fogok érvelni.

Ugyanis egyre melegebb van odakint, több a zivatar, több az időjárási furcsaság és a globális felmelegedés egyre erőteljesebben és nyilvánvalóbban kúszik be a mindennapjainkba végre teljes valójában is. Miközben pedig a híreket olvasva azt érezzük, hogy a csapból és ez folyik, néhány napja már arról hallgattam egy beszélgetést, hogy nem kontraproduktív-e, hogy ennyi szó esik a témáról. Azt gondolom igenis jó, hogy végre egyre többen kezdjük átérezni annak felelősségét, hogy mi is jelentősen hozzájárulunk ehhez. A kérdésnek számos aspektusa vizsgálható és vizsgálandó is, melyek közül itt a húsfogyasztásra fókuszálok, mert ez sokunk számára egy nagyon alapvető és meghatározó része életünknek, és mégis melynek megváltoztatása egyfelől kisebb energiabefektetés, másfelől alacsonyabb hatással bír az életünkre mint elsőre gondolnánk.

Az IPCC (Az ENSZ klímaváltozással foglalkozó testülete) tanulmánya szerint földünk szűkös erőforrásait egyre nagyobb mértékben zsákmányoljuk ki: az összes termőterület 70%-át már most használjuk, 12%-a használhatatlan, így a rendelkezésre álló összes terület 18%-a maradt már csak használatlanul. Ez elég nagy kihívás elé állítja az emberiséget, a globális népességnövekedés miatt ha nincs változás egyszer csak elfogy majd a rendelkezésre álló terület. Emellett még azzal is szembe kell nézni, hogy a mezőgazdasági földhasználat felelős az üvegházhatású gázok kibocsátásának közel 25%-ért. Ami abszurdnak  hathat, hogy ezen felhasznált területek 80%-át hústermelésre, vagy ahhoz kapcsolódóan (takarmánytermesztés) használjuk. 

Na de miért akkora probléma, hogy a hústermelés ennyi erőforrrásunkat elviszi? Gondolhatunk arra, mint a német hentes, aki a családi boltot 3. generációként viszi, hogy Németországban 30 éve stagnál a húsfogyasztás ezért nem érti, hogy miért pont most lett ez probléma, valószínűleg csak a politika tehet róla mint mindig. Magyarországon is stagnálás figyelhető meg a 90-es évek  kezdete óta, érdekesség, hogy a 2016-os adat szerinti 64 kg-os éves egy főre jutó fogyasztás meghaladja a német 2018-as egy főre jutó fogyasztást (60 kg). Viszont a globális húsfogyasztás a 60-as évek óta megnégyszereződött, mely folyamat a világ gazdagodásával és a hús szélesebb rétegek számára való elérhetőségével tovább fog nőni. Innen nem nehéz ahhoz a konklúzióhoz eljutni, hogy a globális népesség növekedésével és a környezet további károsodásával egyszerűen fenntarthatatlan az erőforrások ilyen mértékű hústermelésre történő felhasználása.

Németországban a fenti tanulmány megjelenése után a Zöldek (Grüne) és a Szocialisták (SPD) egyből ráugrottak a témára, és felvetették a hús ÁFA-jának  növelését, feltéve a kérdést, hogy miért támogatja az állam alacsonyabb 7%-os adókulccsal az egyébként környezetre káros túlfogyasztást, miközben egyéb növényi alapú élelmiszerek, mint pl. a zabtej a 19%-os adózási kategóriába tartozik. Emellett az ÁFA növeléséből várható extra bevételeket az állattartás fenntarthatóságának és az állatok jólétének növelésére költenék. 

A felvetést kevesen fogadták kitörő örömmel, inkább egy (ügyes?) húzásnak bizonyult a fenti pártok részéről, hogy a téma iránt elkötelezettnek mutassák magukat, ugyanakkor legalább elindította a párbeszédet a témában. Az uralkodó vélemények a húspárti oldalról arra irányultak, hogy vajon mekkora a tényleges jelentősége az összes környezetkárosító tevékenység közül a hústermelésnek (relativizálva az jön ki, hogy a barnaszénerűmő természetesen károsabb...), illetve mekkora eltántorító erőt jelent a vásárlók számára, hogy a 250g-os darálthús 1 euró helyett 1 euró 11 centbe kerül. Mindemellett pedig a húsfogyasztás az emberi kultúra szerves része és nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy az ember, többek között az emberi agy, anatómiailag a mai szintjére tudott fejlődni. Ugyanakkor arra nem adtak választ, hogy miként lehet globálisan fenntartható és kevésbé szennyező a mezőgazdasági -és hústermelés.

A fenntartható állattartást támogatók közül pedig olyan vélemények jelentek meg, hogy vajon mitől lesz jobb az összezárt és rossz körülmények között tartott állatoknak, ha X mértékkel nagyobb istállóban tartják majd összerzártan és rossz körülmények között őket. Illetve, hogy nehogy már azt gondoljuk, hogy az egyetlen támogatás amit az iparág kap az a csökkentett ÁFA, hiszen hatalmas agrártámogatásokban részesülnek a termelők, hogy ilyen árakon biztosíthassák a húst. Azt a húst, amelynek ráadásul kb. 50%-a exportra megy Németországból, tehát az adófizetők támogatását használják arra, hogy a termelő olcsóbban és több húst tudjon külföldön eladni, ezáltal magának profitot termelve és a környezetet károsítva. Tehát, hogy a jelenlegi rendszer alapjaiban és súlyosan elhibázott és ne várjuk, hogy egy ÁFA emelés bármit megold, ehhez már túl késő van, és sokkal radikálisabb megoldásokra van szükség: egyenesen a nagyüzemi állattartás megszüntetésére.

Ami biztos, jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy a túlzott húsfogyasztásunk egyrészt hosszú távon globálisan nem fenntartható, mert egyszerűen nem lesz rá hely megtermelni, másrészt pedig negatívan érinti a környezetünket (nem mellékesen az egészségünket is, a német táplálkozási társaság ajánlása 15-30 kg éves húsfogyasztás - 300-500 gramm hetente). És nem árt azon sem elgondolkodni, hogy azok a közösségi és gasztronómiai élmények, amiket szocializációnk miatt is a húshoz társítunk nem lennének-e hasonlóan jó élmények, ha a bolognai spaghetti helyett zöldséges lasagne-t készítettünk volna szerda estére, és csak a vasárnapra maradna meg a rántott csirke. Illetve, hogy mennyire lenne fontos gyerekeink számára a húsfogyasztás ha egy kevésbé húsfókuszú étrenden nőnek fel.